Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
Kutyás blog
Sokszor, sokaknak elmondtuk már, hogy a menhely bizony egy veszélyes üzem, ami a hétköznapokon nincs felkészülve arra, hogy gyermekek tartózkodjanak itt. Ez igaz a menhelyi kutyasétáltatásra, illetve a látogatókra, akik pici gyereküknek szeretnének menhelyi programot szervezni. Ilyen, gyermekek számára biztonságos program sem a hétköznapokon, sem a hétvégéken nincsen, mert ehhez nem áll rendelkezésre annyi gondozó, amennyi garantálni tudná a biztonságot.
A héten több kutya is átköltözött a menhelyen belül, hogy az újonnan érkező kutyáknak helyet tudjunk biztosítani. Hatalmas az igény a gazdás kutyák elhelyezésére, de sajnos azt látjuk,hogy az emberek egyre türelmetlenebbek. Ha nem jutnak sorra pár napon belül, akkor valahogy megoldják maguk. Ez a fogyasztói társadalom, és úgy látszik, hogy nem csak tárgyakat használunk és dobunk el, hanem érző lényeket is.
Folytatva a múlt heti gondolatmenetemet a kutyák szocializációjáról, vagy annak hiányáról, sajnos még mindig nagyon kevés olyan ember van, aki a téma iránt érzékeny. Aki az, vélhetően soha nem fogja menhelyre adni a kutyáját, vagy ha igen, annak nagyon nyomós oka lesz.
A menhelyünkön nincs zsúfoltság, mégis nehezen állíthatom, hogy könnyen találunk segítségre szoruló kutyáknak helyet. Aki már volt kint a menhelyen, az látta, és sokan is kérdezték, hogy mi alapján helyezkednek el a kutyák az udvarokban, kennelekben. Erre azt a választ szoktuk adni, hogy jellem, habitus alapján élnek a kutyák együtt másokkal. Azért is állítottuk meg a bull típusú kutyák befogadását, mert a jelenleg menhelyen élő ilyen kutyák maximum egy másik társsal ének együtt, de van, aki teljesen egyedül, mert nem tűr maga mellett senkit.
Sajnos a januárunk egy újabb szomorú vasárnapot hozott nekünk. A héten elveszítettük Bellát, teljesen váratlanul. A halálának oka, körülményei a blog végén olvashatóak, hiszen Ozzyhoz hasonlóan, a hétvégén távozott. Nyugodj békében, Bella!
Hétfő
A héten semmi különös esemény nem történt, épp meséltem a munkatársamnak, hogy fogalmam sincs, milyen bevezetőt fogok írni. Lehet, most nem is fogok. Aztán vasárnap elment Ozzy, mintha csak az orrom alá dörgölte volna, hogy nesze, itt a bevezetőd, hogy ne legyen igazad! Csak hogy ellentmondhasson, mert ő azt szerette. És én, csak azért, hogy ne legyen igaza, hogy egy kicsit fentről is dühönghessen, a végére hagytam a búcsúbeszédemet. Remélem, ezzel egy kicsit a kedvedre tehettem, Öregfiú!
Hétfő
A heti bevezetőmben ismét a telefonhívások lesznek a fókuszban, de ezúttal a 2019-es év segítségkérő hívásaiból emelek ki néhányat, Az emberek nehezen változnak, és ha változnak is, az nem egyik pillanatról a másikra következik be. Valahol azt gondoltam (nem pontosan értem, hogy miért), hogy az emberek nem január 2-án fordulnak a menhelyhez a problémáikkal, de tévedtem. Itt van például egy kölyök este, akit karácsony előtt vitt haza valaki az utcáról, mert megsajnálta.
Ilyenkor, év vége felé gyakran visszatekintünk az egész évünkre, kiemeljük a legjobb, legrosszabb pillanatainkat. Nekünk mindkettőből akadt bőven, például bővelkedtünk jobbnál jobb telefonhívásokban, ami egy-egy kabaréban is megállná a helyét, mégis, ha a dolgok mélyére nézünk, akkor végtelenül szomorúak.
Mi is lehetne aktuálisabb bevezető téma, mint hogy senki se vásároljon élő állatot karácsonyra? Az ajándék öröme elszáll, az ünnepi hangulatot a hétköznapok váltják fel, ahol a sipákoló kis szörnyecske mindent tönkretesz, így aztán, ha "humánusan" akarunk tőle szabadulni, akkor kirakjuk a menhely elé, mert sajnos ez még mindig elfogadott cselekedet, vagy megkérjük az ott dolgozókat, hogy fogadják be őket.
A szokásos bevezető ezúttal rendhagyó módon a blog végén, zárszóként található. Egyrészt azért, mert időrendben oda illik, másrészt pedig egy tanulságos történet, ami nem árt, ha az ember fejében marad, és kicsit elgondolkodik rajta, hogy miért, az majd a blog végén kiderül...
Hétfő
Számomra az év utolsó hónapja a legszebb, hiszen ilyenkor készülődünk a karácsonyra, ami nekem gyerekkorom óta a legszebb ünnep. Ilyenkor talán mindenki egy kicsit érzékenyebb. Én két évvel ezelőtt Mikuláskor kaptam életem egyik legszebb ajándékát az élettől, bár akkor még nem tudtam róla. Két évvel ezelőtt, december 6-án a dóci erdőben három újszülött kiskutyát dobtak ki egy szatyorban, akiket vállaltam, hogy felnevelek.
A napokban két kistestű kutyát csaptak ki a menhely hátsó bejáratához a kapuba. Poszt is készült a két rettegő, ládában lapuló kutyáról a közösségi oldalon, ahol az emberek többségét felháborította ez a cselekedet, ami egyébként bűncselekmény. Volt aki a menhely felelősségét firtatta, mondván, olyan kaput kell csinálni, hogy ez ne történhessen meg.
Az utóbbi hónapokban egyre gyarapodott a külföldi örökbefogadások száma, aminek köszönhetően enyhült a menhelyre nehezedő nyomás. Évek óta azon dolgozunk, hogy a menhelyen élő állatok átmeneti vagy végleges otthonát egyre komfortosabbá tegyük, és hogy olyan családba helyezzük el őket, ahol boldogan, a család teljes jogú tagjaként élhessék le az életüket. A fiatalabb generációkat a helyes állattartásra oktatjuk, bemutatjuk hogyan működik a menhely, és miért van erre szükség.
Sokan érdeklődtek, és tették fel a kérdést, hogy a külföldre örökbefogadott kutyák gazdáit miként szűrjük, illetve a külföldi örökbefogadásnak van-e feltétele, vagy csak a hazai gazdijelöltek esetében szigorodott az örökbefogadás.
A heti bevezetőm ezekre a kérdésekre adja meg a választ.
Ha lehet ilyet mondani, akkor már szinte hozzá vagyunk szokva, hogy nap nap után jönnek a segítségkérő hívások, hogy helyezzünk el egy vagy több kutyát, aki feleslegessé vált. Aztán, amikor végre sorra kerülnek ezek a megtört lelkek, akkor néha nagyon nehéz kommunikálni az őt leadó örökössel/gazdával. Általában feleslegessé vált kutyákat látunk, akikhez a leadó személy a legkisebb kötődést nem mutatja, sőt sajnos néha az egyetlen amit kiolvashatunk a szavak mögül, a tekintetekből, az a hidegség, a megvetés, az undor, aztán a megkönnyebbülés, a feladat megoldva, probléma letudva.
A heti bevezetőm egy sajnálatos halálesetről szól, amire talán még a boncolás sem fog választ találni. Kavarognak bennünk a gondolatok, nem értjük az okokat. Elveszítettük Püszit, a fiatal, látszólag egészséges kan kutyánkat ivartalanítás közben. Az ivartalanítás ma már rutinműtétnek számít, főleg egy egészséges kan kutya esetében, az élet azonban úgy hozta, hogy műtét közben Püszi szíve megállt, és fél órás próbálkozás, újraélesztés után végül elment. Egy hihetetlen korszerű rendelőben, ahol mindenki pontosan tudja, mit kell tennie.
A hozzánk bekerülő kutyák legnagyobb százaléka nem arról híres, hogy a nagy szeretetből, a kényelmes otthonból kellett távozniuk hirtelen. Sokaknak eddigi sorsa a szenvedésből, magányból, számkivetettségből állt, minden szeretetet nélkülözve. Nem csoda hát, hogy sokak bizalmát ki kell érdemelni. A héten ismét egy igen sajnálatra méltó, magányos, ám teljesen ártatlan kutya került a gondozásunkba. Az átvételkor én magam nem voltam jelen, de munkatársam részletesen elmesélte a kutya egész történetét, és mindent, amit a leadáskor tapasztalt.
Sokáig gondolkodtam, hogy a heti bevezetőmben melyik bekerülő kutya történetét emeljem ki, de képtelen voltam választani. Az emberi felelőtlenség miatt csavargó kutya, vagy a feleslegessé vált házikedvenc, esetleg a nemes egyszerűséggel csak az éj leple alatt kihajított, halálra rémült új lakónk története mind-mind önállóan megérne egy témát a blog elején, hogy miként gondolkodnak embertársaink egy egykor hőn áhított kutyáról.
Egy hosszú hónapok óta húzódó kálváriánk ért véget a héten. A történet három évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor még lehetősége volt az embereknek rendezvényről kutyát örökbefogadni tőlünk. Mára ez már elképzelhetetlen, és távoli, de évekkel ezelőtt még nem volt az. Akkor egy kölyökkutya, Dézi került egy számára tökéletesen alkalmatlan családhoz, akik nem tartották a szerződésben leírtakat, s idén megtudtuk, hogy a Derekegyházán élő kutyánknak bizony nagyon rossz helye van, ráadásul kölykei születtek.
Nagyon sokszor a fejünkhöz vágták már egy-egy elutasított örökbefogadási szándék után, hogy "fulladjunk bele akkor a kutyákba". Persze ennél jóval cifrább dolgokat is szoktunk kapni, de most nem az a célom, hogy ezekből a gyöngyszemekből válogatást készítsek, hanem hogy felhívjam a figyelmet, hogy néhány kutyánk mennyire esélytelenül indul. A nagyudvar lakói szinte észrevétlenek az örökbefogadók számára, pedig velük találkozik mindenki. Kedves, aranyos, szép kutyák, csak épp 10 év körüliek, javarészt feketèk, néhány szó róluk, és már megyünk is tovább.