Kutyás blog

Van egy fehér színű, kuvasz jellegű kutya, aki immár hetek óta lázban tartja az embereket. Nem azért, mert bárkinek is ártana, hanem azért, mert mindenki sajnálja, aki valamennyire is érzékeny az állatok sorsára. Egész Szegedet bejárta, vagyis inkább körbe szaladta. 

Először a Mars tér körül tanyázott, záporoztak is a bejelentések, hogy menjünk érte. Megfogni senki nem tudta, és szinte állandó mozgásban van. 
Önkéntesünk több napját is rászánta, hogy megfogja, egyszer sikerült is neki, de egy pillanat alatt elrágra a gyorspórázt, és önkéntesünk kezét is megharapta. 

Már sokszor írtam arról, hogy a közösségi oldalon mennyire szépen egymásnak tudnak tudnak esni az emberek, ráadásul mindig lesz egy bűnbak is, akit lehet hibáztatni.

Pár hete írtam arról a tanárnőről, akit megvádoltak állatkínzással, anélkül, hogy a vádló szervezetnek bármi bizonyítéka is lett volna ellene. Elég volt a szavuk, és a tanárnő ugyanabba a helyzetbe került, mint korábban mi, amikor ezt a szervezet minket vádolt meg alaptalanul azzal, hogy kidobjuk a menhelyi kutyákat.

Vannak blogok, ami elé egyszerűen nem passzol semmilyen bevezető. Ez a mostani írásom is ilyen. Egyetlen hét alatt olyan sok minden történik az életünkben, a kutyák életében, hogy elmesélni önmagában is terjedelmes.
Vannak napok, amikor szinte eseménytelennek tűnik  minden. A mindennapos takarítás, etetés, gyógyszerosztás, ápolás, napi kutyás teendők mellett azonban csak úgy telik az idő. Ez viszont önmagában nem elég egy bloghoz.

A héten látogatóba érkezett hozzánk Füge, aki a menhelyen Főnix néven volt gazdikereső kutyus. Ő azon szerencsés kutyusok közé tartozott, akinek nagyon gyorsan sikerült egy nagyszerű családot találni.

Főnix gazdijai adományokkal érkeztek a menhelyre, és a kisasszonyt is elhozták látogatóba. Mivel rendszeres blogolvasók, így beszélgettünk arról is, hogy milyen sok negatív "élmény" ér bennünket minden nap.

Hát most akkor szóljon a blog Főnix, vagyis Füge szívmelengető történetéről. Mert bizony pozitív példából, sikertörténetből is akad bőven. 

Éppen a minap beszélgettünk az önkéntes koordinátorunkkal. Említette, hogy mostanában sok búcsúblog született, elég lesz már ennyi. Bizony, az utóbbi hetekben sok olyan kutyát elveszítettünk, akik a menhellyel összefonódtak, hiszen hosszú évekig itt éltek. 

Azt már többször leírtam a blogomban, hogy még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy az emberek a közösségi oldalon azon képesek összerúgni a port, hogy a citrom valóban savanyú-e.
És ami az állatvédelmet illeti, hát ott sem más a helyzet. Ki egyik, ki másik szervezetet támogat, és az emberek, támogatók gyakran egymásnak feszülnek. 

Minden évben, de idén a megszokottnál is jobban izgultuk végig az adó 1% kihirdetése előtti időszakot.

Ilyenkor nem kevés a tét, ekkor tudjuk meg, hogy mennyi pénzből gazdálkodhatunk jövő szeptemberig.

Ez az összeg nem csak a jövőnk záloga, hanem egy visszajelzés is Önöktől, hogy érdemesnek tartanak-e a mentésre. A válasz idén is igen volt, amit nem tudunk elégszer, hálás szívvel megköszönni!

Ez az összeg az eseti, és rendszeres adományok mellett biztosítja számunkra, hogy a ránk bízott állatok ne szenvedjenek hiányt semmiben, hogy folytathassuk a mentéseket.

A kollégáim és én, akik blogokat, vagy akár posztokat készítünk, mindig törekszünk arra, hogy tárgyilagosak maradjunk. Sokszor kérjük az embereket, hogy próbáljanak a kutyusra koncentrálni, nem pedig arra, hogy ki és miért adta le, hiszen ez nem segít. 

Egyébként is vannak élethelyzetek, amikor az ember ezt látja egyetlen megoldásnak. Nem vagyunk egyformák. 

Persze vannak vérlázító esetek, állatbántalmazások, amikor igenis meg kell valamilyen formában büntetni azt, aki ezt tette. De csak akkor, ha valóban biztosak vagyunk benne, hogy azt láttuk ami történt.

Úgy látszik idén a nyárral együtt búcsúztatjuk menhelyünk néhány ikonikus alakját. Két hete, hogy Kefét gyászoltuk meg, majd múlt héten Trampli kapott agyvérzést, szerencsére ő azonban napról napra jobban van.

Most pedig egy újabb tragédia ért minket, ezúttal Szélvésztől kellett örök búcsút venni.

Szélvész ugyan nem sokáig élt a menhelyen, mégis ikonikus alakja volt az életünknek. Tavaly decemberben érkezett hozzánk, igen viharos körülmények között, talán sokan emlékeznek is rá.  

A heti blogom bevezetőjét ezúttal Kefének szentelem, akit 2012 decemberében kaptunk ajándékba az égiektől. Egészen csütörtökig itt élt velünk a menhelyen, és nagyon sokmindenre megtanított minket.

Az emberek véleményem szerint nagyon szeretik az olyan történeteket, amiknek boldog a befejezése. Talán épp emiatt van az, hogy a Disney-filmek felnőttek körében is igen népszerűek. Vagy például, főleg hölgyek körében a romantikus filmek. Ezek a kitalált történetek az emberek lelkét érintik meg. Éppen úgy, ahogy egy kidobott állat hálája, a sorsának jobbra fordulása is ezt váltja ki minden jóérzésű emberből.

Szinte minden napra jut egy új kutya, akit a blogban be kell mutatnom, mert számlálatlanul éreznek a bejelentések, hihetetlen mennyi kutya szorul segítségre. Persze a "számlálatlanul" azért barokkos túlzás, hiszen minden rengeteg adminisztrációval jár. 

Valami a héten örökre megváltozott a menhelyen: már nem ugynaz, mint régen!
Amikor egy nagy öreg távozik tőlünk, mert lejárt a földi léte, és mindezt nem gazdi mellett teszi, mindig kicsit megszakad a szívünk. 

Most egy olyan kutyától búcsúztunk, aki nem volt problémás, mégis szinte az egész életét a menhelyen töltötte. Hogy miért? Kezdetben a természete okozta a legnagyobb gondot, később már csak egyszerűen balszerencsés volt.

Nehéz, változatos héten vagyunk túl, most is sok tanulsággal a hátunk mögött. Ez alkalommal nem is emelek ki egyetlen történetet, mert talán úgy kap az ember igazi képet az életünkről, ha teljes egészében átadja magát a heti blogomnak.

Minden héten sok-sok szomorú kutyasorsot osztunk meg az olvasóinkkal, és egy-egy történetet ki is szoktunk emelni a többi közül. Ezen a héten nagyon sok ilyen történet lehetne.

A héten nagyon sok olyan került a gondozásunkba, akik sorsukat kizárólag az emberi felelőtlenségnek köszönhetik. Annak, hogy még mindig tárgyként, eldobható használati cikként tekintenek rájuk, nem pedig érző lényként.

Most ezeket a történeteket mutatnám be röviden:

A kiskertekben, tanyákon ilyenkor megélénkül az élet. Habár nagyon sokan már életvitelszerűen élnek kinn a kiskertekben, üdülőkben, azért mégis nyáron indul el az igazi élet.

Minden tavasszal óriási igény van a kiskutyákra, ami a házi szaporítók álma, hiszen megszabadulhatnak a nem kívánt alomtól. A kiskutyák egy nagyobb része kiskertbe költözik, ahol a feladata a ház őrzése és társaság szolgáltatása, hogy az ember ne legyen egyedül. 

Nálunk a távolság definíciója elég megosztó. Sokszor halljuk ugyanis Szeged környéki lakosoktól, hogy a menhely mennyire messze van...

És persze jönnének ők többször látogatni a kutyát, csak hát ugye a nagy távolság, a rossz közlekedés... Meg egyébként is, sok idő az utazás is. 

Meg aztán ott van az is, hogy "ez" mégiscsak egy kutya!
Nem gyereket akarunk örökbefogadni!
Mindegy az, hogy milyen, csak jó hamis legyen!

A menhelyi mindennapok iszonyúan pörgősen telnek. Kutyákat fogadunk be, keresünk nekik gazdit, ismerkednek velük a gazdik, és emellett a mindennapi teendők is ott vannak. 

Sokan kérnek segítséget, nem győzzük a kutyákat befogadni. 
De ehhez idő kell:
Kutyát átvenni, lemondónyilatkozatot kitöltetni, megbeszélni a leadás okát. kutyát átvenni, elhelyezni. Ez sok esetben nem is olyan egyszerű, hiszen nem minden kutya együttműködő.

Véleményem szerint az emberek nagyon kicsi része tájékozott megfelelően a menhelyek működésével kapcsolatban. Persze ennek lehet egyik oka az is, hogy a menhelyek különféle módon működnek, és sajnos nagyon elérőképet mutatnak.

Sokféle szeretet létezik.
És nem minden szeretet jó.
Sokszor ezzel az érzéssel okozunk jóvátehetetlen károkat a másik élőlényben, úgy, hogy közben a legjobbat kívánjuk neki.

A héten a létező összes szabad helyünket felszámoltuk, hogy segíteni tudjunk nyolc kutyának.
Segítséget nem a kutyák gazdája, hanem a gazdi fia kért, aki szabályosan sokkot kapott attól amit rég nem látott rokona házában látott.