Kutyás blog

Drága Fürgi!
Mindannyian tudtuk, hogy előbb, vagy utóbb, de eljön az a nap, amikor végső búcsút kell vennünk Tőled. Mégis, mindannyian megdöbbenve, hitetlenkedve fogadtuk az utolsó orvosi diagnózist, miszerint vége van, többé már nem élhetsz normális életet.

Mitöbb, talán egy heted van hátra, de az már nem volna élet, így elengedtünk. Még méltóságos teljében, úgy, ahogy mindig ismertünk.

A héten ismét egy szövevényes ügy kellős közepébe csöppentünk, aminek áldozatai, elszenvedői ismét a kutyák voltak.

Jelenleg zajlanak a karantén felújítási munkálatok, emiatt a befogadás is akadozik, hiszen a befogadóképességünk jelenleg kicsi.
Egy önkéntesünk ismerőse nem régiben felkeresett minket két kistestű kutya miatt, akiket el akarnak paterolni otthonról, mert a gazda terhes lett, és láb alatt lettek a kutyák.

Olyan sokszor leírtam már, hogy a munkánk legnehezebb része az emberi oldal. Ugyan nem minden gondozó feladata a kommunikáció, de néhányunknak napi szintű feladat. 

Szinte egymást érik a telefonos hívások, ki örökbefogadás után érdeklődik, ki segítséget, tanácsot kér, van aki a kutyáját szeretné leadni, vagy kóbor kutyát bejelenteni, esetleg időpontot egyeztetni, hogy a kiválasztott menhelyi kutyust látogassa. 

A szokásos heti bevezetőt ezúttal kihagyom, s helyette egy zárszót tennék a blogom végére. Az oka egyszerű, ezt a fejezetet lezárjuk végleg. Az okok, a körülmények, a miértek, és a magyarázat a blogom végén olvasható.

Korábban már egy blogot arra szenteltem, hogy bemutassam a munkánk legnehezebb részét, az emberekkel szembeni konfliktuskezelést.
A héten ismét voltak olyan telefonok, segítségkérések, amire a vérnyomásunk az egekbe emelkedett. 

Az ilyen telefonok mindennaposak szoktak lenni, de az emberi türelmetlenség, a stílus, a hozzáállás miatt néha nálunk is elszakad a cérna.
Ezeket a telefonokat most itt, írásban közlöm, ezzel talán közelebb hozom az olvasót ahhoz,hogy belelássanak a munkánk legnehezebb részébe.

Az a szép a menhelyi életben, hogy a látszat ellenére nincs két nap, ami egyforma lenne. Miközben folyamatosan a jövőnk miatt izgulunk, ugyanúgy tesszük a dolgunkat. 

Az adó 1% Önöknek egy döntés, hogy kinek a munkáját, a fennmaradását szeretnék támogatni. Nekünk pedig maga az élet, és egy jelzés is, hogy jó irányba haladunk-e. 

Két éve nagyon meginogtunk, és tavaly sem volt jó évünk. Óriási hibát követtünk el azzal, hogy mentéseinket nem kommunikáltuk a Facebookon, de ezen idén változtattunk.

Az ember bizony egy önző lény, és be kell valljuk, hogy sok esetben elsősorban magunkat nézzük, nem a környezetünket. Sokszor mások kárára cselekszünk, és most nem arról szeretnék írni, hogy miként viselkedünk embertársainkkal. Ez a blog szempontjából teljesen lényegtelen.

A mostani blogom nem azokról szól, akik kóbor kutyáknak kérnek segítséget, vagy olyanokról, akik maguk is átmeneti otthont biztosítanak bajba jutott négylábúaknak, hiszen őket a segíteni akarás, az önzetlenség vezérli.

A múlt heti blogomat ott hagytam abba, hogy Elza, a Kiskundorozsmán hosszú ideje kóborló kutyus a menhelyre került.

Itt kezdődik minden kutya története, akik ugyan múlttal rendelkeznek, de ezek olyan múltak, amiket más emberek mesélnek el nekünk. Valószínűleg teljesen más történetet hallhatnánk, ha a kutyaverzióját is ismernénk.

Sokan nagyon szeretnének állatmenhelyen dolgozni, vagy legalábbis állatok között. Nekem is világ életemben ez volt minden álmom. 

Persze az ember rengeteg gonoszsággal is találkozik, amit a mentett állatok szeretete ellensúlyoz. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy a munkám minden pillanatát élvezem, és ezt nemcsak a magam nevében mondom..

Néha törvénybe ütköző lenne, ha azt tennénk, amit a szívünk diktál.Pedig sokszor érezzük, hogy az lenne a helyes út. Most elmesélek egy történetet, aminek nem lett boldog befejezése.

Miközben a legnehezebb hónapjainkat éljük az évben, folyamatosan érkeznek a segítségkérések is.

Ahogy minden évben, úgy most is anyagi forrásaink végéhez érkeztünk. Nincsenek tartalékaink, folyamatosan azt nézzük, hogy melyik számlát meddig kell befizetnünk, mert bizony ha nem fizetünk akkor nem lesz áram, víz, vagy hulladékszállítás, ami felér egy apokalipszissel nálunk.

Az adó 1% összegét reszketve várjuk, ahogyan annak utalását is, hogy megtudjuk, hogy lesz-e következő évünk, lesz-e folytatás. Mert a tét minden évben ugyanaz: az élet maga.

Néha nagyon nehéz a mindennapi munkával a telefont is összeegyeztetni, amin minden nap hatalmas mennyiségű hívást bonyolítunk. Néha egy-egy hívás teljesen rányomja a bélyegét az egész napra.

Ha nem tudunk azonnal segíteni egy embernek aki megunta a saját kutyáját vagy cicáját, akkor jön az iróniával átitatott kérdés: 

Akkor minek vannak?

Amikor valaki olyan szeretne kutyát bejuttatni soron kívül, és épp a menhely előtt reklamál, akkor gyakran felmerül, hogy itt a többi kutya között ez az egy is elférne...

Ilyenkor sírni tudnék. Egyrészt ebben a pillanatban lábbal tiporja a karanténozási szabályokat, másrészről forog a gyomrom attól, ahogy egykori társát néhány ember a szeméttel megegyező kategóriába sorol.

A múlt héten az úttestről mentett két pöttömkénk története és fotója nagy vihart kavart az interneten.

Természetesen óriási volt a felháborodás, hogy ilyen apró kiskutyák mit kerestek az úttesten összekucorodva, étlen-szomjan. Ezek a felvetések teljesen jogosak, ők is valahol születtek, és a "gazda" nyilvánvalóan nem törődött velük, de az is előfordulhat, hogy ő maga tette utcára, az igazság lehet sohasem derül ki.

Közel egy éve már, hogy megtanultam, hogy milyen nehéz feladat egy mentális betegséggel küzdő kutyát elengedni. 

Elfogadni a megváltoztathatatlant, hogy a mentális betegség ugyanolyan mint a daganat. Fájdalmat nem okoz, de belül valamit megváltozik, majd felőröl. 

Habár testileg egészségesek, a saját elméjük foglyai. Nem boldogok, csak vannak, és veszélyesek.
Veszélyesek önmagukra, más kutyákra, emberekre, környezetükre.

A menhelyi befogadást most nagyon sok minden nehezíti: azt ugye nem kell mondanom, hogy a beérkező kutyák 98%-a nincs ivartalanítva, és le kell tölteni a karantén idejüket. 

Jelenleg a nagy melegre való tekintettel az ivartalanítást szüneteltetjük, úgyhogy várjuk az enyhülést, mert a sorozatosan érkező kutyák ivartalanítása nem kis feladat. 

A vírus után szép lassan kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba: újra sokan kérnek segítséget, ugyanakkor az örökbefogadási kedv nem csitul. 

Mivel nem célunk a kutyák életét tönkretenni, vagy teljes bizonytalanságba taszítani, így továbbra is a kukacoskodó, mindenre kíváncsi, fontoskodó kérdéseinkkel faggatjuk hosszan a bejelentkezett látogatókat.

Ez sem nagyon népszerű intézkedés, hogy be kell jelentkezni az örökbefogadáshoz, de ez elengedhetetlen. 

Idős embernek nem való kölyökkutya. A legtöbb ember nem érti miért, és ha elkezdjük sorolni az okokat, akkor csak legyintenek. Hiszen kinek is lenne nagyobb rutinja egy kutya nevelésében, mint annak, aki már sok-sok kutyát felnevelt. 

Én is rendszeresen mondom ezt a családtagjaimnak, és mivel menhelyen dolgozom, gondoltam, hogy a megannyi történet majd okulásul szolgál a a famíliám tagjainak.

Néhány hete még gyakorlatilag-némi túlzással-kongott az ürességtől a menhely. Most viszont egymást érik a kutyák, sokakat leadnak, de most leginkább a talált kutyák jönnek-mennek. A héten például a chipnek hála, több kutyát is sikerült hazajuttatnunk. Ők érvényes oltással rendelkeztek, be sem kellett kerülniük a menhelyre, rögtön hazamehettek, ami boldog befejezése a történetnek. Iyenkor mindig reménykedünk, hogy a gazdi ezentúl jobban fog majd vigyázni a kutyára.

Idén is lesz gyermektábor a Tappancs Alapítvány menhelyén, és ahogy rohan az idő, a két tábor már a nyakunkon van. 
Az első időpont a kisebb gyermekek, a második a nagyobb gyermekek számára kerül megrendezésre. A program között szerepelnek kutyás bemutatók, terápiás kutyák, ismerkedés a menhelyi kutyákkal, cicákkal, csupa érdekes program. 

Vidám bevezetőt szántam a blogom elejére, de szokás szerint, megint érkezett egy olyan kutya, akinek az életét nem hagyhatom szó nélkül. Amióta megismertem a történetét, csak ez jár a fejemben.

Mint a múltkor már megírtam, sokáig biztosan nem esznek üresen a kennelek a menhelyen. A héten sok kutya érkezett is hozzánk, az volt a csoda, ha valakiben találtunk chipet. Sok bicskanyitogató (már elnézést!) történet van közötte, de Rex története kiverte a biztosítékot.