Kutyás blog

Ha valami nagyon nehéz, és nagyon utálom megírni, az a búcsúblog. Ez minden kutyát megilletne, aki búcsúzik a földi léttől, de én itt azoktól a kutyáktól szoktam elsősorban írni, akik valamiért a menhely életében igen jelentős szerepet töltenek be.

Általában ők idős kutyák, akik itt élnek velünk évekig, és nagyon jól ismerjük őket, a menhelyi élet részét képezik. Sajnos ma egy olyan kutyától vagyok kénytelen búcsúzni, aki nem élt ugyan annyira sok időt a menhelyen, de mégis meghatározó alakja volt az életünknek. 

a minap olvastam egy cikket az interneten, ami ugyan nem idehaza történt, de sajnos itt is bármikor megeshet. Már korábban is egy külföldön történt balesetet hoztam fel példának, most is ezt teszem,mert ezek a történetek nálunk is akármikor megtörténhetnek.

A történet szerint valahol messze egy család örökbefogadott egy kutyát, és ez az örökbefogadott eb nekitámadt a kisgyereknek. A tragédia részleteire már nem emlékszem, de arra igen, hogy a kutya egy napja volt náluk, és arra is, hogy a gyereket felügyelet nélkül hagyták vele.

Van olyan napunk, amikor mérhetetlen sok telefonhívást bonyolítunk. Egyik hívás belecsörög a másikba, sok esetben egy minimális türelem sincs felénk, ha nem tudjuk felvenni azonnal, akkor rögtön újra hívnak, vagy a másik telefonszámon reklamálnak.

Persze rengetegen vannak, akikkel mindent meg lehet beszélni, és nyugodtan tudunk kommunikálni. Mások pedig egy percben akarnak mindent lenyomni a torkunkon, ráadásul azonnali megoldást várnak a hívas végén. 

De nehogy azt gondoljuk, hogy csak tanács, segítségkérés vagy örökbefogadás miatt telefonálnak hozzánk!

A heti blogomban ezúttal minden hat fontos témát feszegetek, amelyet gyakran feltesznek nekünk az emberek. Talán ezekkel a válaszokkal egy kicsit kerekebb képet kap az olvasó, hogy döntéseink okát is megismerhessék.

Abban mindenki egyetért, hogy az elmúlt hónapok nagyon sok ember életét negatívan befolyásolták. Az emberek egyre inkább meggondolják, hogy mire költenek. Természetesen ezen negatív következményeket mi is érezzük, ráadásul nagyon sokan szeretnének megszabadulni a kutyájuktól gazdasági okokból.

Ezen a héten is sok új kutya került a gondozásunkba, mindenkinek megvan a maga szomorú története. Az egyik legszomorúbb azonban a blogom végére maradt. Egy apró kölyök viszontagságos élete, aki még alig született meg, de máris rengeteget kellett megtapasztalnia a világunk rossz oldaláról.

Szinte már az megy csodaszámba, ha nem kerül elő egy-egy chip nélküli kutyának a "gazdája". A gazdák kép alapján minden kétséget kizárólag tudni vélik, hogy ez a kutya bizony az ő tulajdonuk, és azonnal látni akarják. Még a kötelező karanténidőt is alig tudják kivárni,olyan erőszakosan akarják megtekinteni a kutyájukat. Ezek a vak körök nekünk rengeteg időnket, energiánkat viszik el, ráadásul teljesen feleslegesen.

Bevezető helyett egy nagyobb lélegzetvételű blogot készítettem a héten csupa tanulságos történettel. Remélem, hogy a történeteken keresztül egy kicsit közelebbről sikerül megismerni a munkánkat. Sajnos a tanulságok olyanoknak szólnak, akik biztosan nem olvassák a blogot.

Hétfő
Sokan gondolják, hogy ha látnak egy rohanó kutyát az úton, akkor csak felhívnak minket, mi pedig pár másodpercen belül ott is vagyunk teljes felszereléssel, és hopp, meg is van a kutya.

Bevezető helyett mostani blogomban inkább zárszót teszek. Ez talán egy pont is egyben, egy végeláthatatlan ügy végére. A lentebb elmesélt történetek is jól mutatják külön-külön is, hogy mennyi megbecsülést kapnak a kutyák a gazdáiktól, akik mellett éveket, esetleg egy életet leszolgáltak.

Hetek óta érlelek magamban egy bevezetőt, de valahogy mindig volt fontosabb, mint egy rágalomra reagálni.

Néhány hete egy posztban szembe jött velünk egy hölgy véleménye a közösségi oldalon, melyben a menhelyet ócsárolta. Ezt szebben nem lehet kifejezni.

Véleménye szerint a menhely hosszú évek óta ugyanazokra a kutyákra gyűjti a pénzt, nem változik semmi, nincs befogadás.

A minap egy igen borzasztó cikket olvastam. Romániában áldozatul esett egy természetjáró, aktív, sportos életet élő hölgy egy falka kutyának. 
Szerencsére személyesen nem láttam, de fotókat már igen arról, hogy mennyire sok kóbor kutya él arra felé. Azért hozzáteszem, itthon sem sokkal fényesebb a helyzet egy-egy megyében, úgyhogy ehhez hasonló baleset bármikor itt is bekövetkezhet.

A mostani blogomnál úgy adódott, hogy kronológiai sorrendben tudom írni. A hétfői nap egyben a bevezetőm. A január nagyon szomorúan indult a menhelyen. Egy újabb olyan kutyát veszítettünk el, aki egy ikonikus alak volt. De nem is húzom tovább az időt, lássuk mi történt ezen a héten a nálunk...

Ma reggel korai blogírásra adtam a fejem. Meg is volt az ötlet, úgyhogy gyorsan főztem egy kávét, és le akartam teríteni a plédet a dohányzóasztal elé a nappaliban, és nekifogni. A kutyák úgyis a kanapén szoktak feküdni, de nagyon igénylik a közelségem,így én a kanapé meg a dohányzóasztal közé fészkeltem magam. 

Amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok a szilveszteri mulatságon-már akinek ez mulatság.

Minden évben tépik a szájukat az állatvédők, az állatbarátok, hogy micsoda stresszel jár a tűzijáték, de minden évben bebizonyosodik, hogy a kérések süket fülekre találnak.

Nem csak a kutyák, macskák félnek a tűzijátéktól, hanem minden állat megzavarodik. Idén rengeteg madár is áldozatul esett. Gondolom a korábbi években is, csak talán nem kapott ekkora visszhangot.

A héten korona vírusos lett a kis Lemi, éppen ezért úgy döntöttem, hogy most a kutyák és macskák koronavírusos megbetegedéséről írok.

Amikor nálunk, embereknél elszabadult ez a vírus, akkor sokan estek pánikba, hogy a kedvencük akár megbetegítheti őket, sőt olyanok is voltak, akik emiatt mondtak le az állatukról.

Ezen a héten nem írok bevezetőt, mert nagyon sok tanulságos történetet tudok elmesélni, és nem tudtam kiválasztani egyet közülük. Kár is volna, mert szerintem érdemes elolvasni mindet, hogy képet kaphassunk arról, hogy mi itt hogyan éljük meg a kutya-gazda kapcsolatokat.

Hétfő

Az Ünnepek közeledtével megint előhúzom a kalapból a két szokásos témát, amit szinte minden évben leírok, aztán megint sokan nem fogadják meg. Ennek oka, hogy aki a blogot olvassa, az szereti a kutyáját, törődik vele, és pontosan tudja, mit kell tennie.

Már csak pár hét van Karácsonyig, és ugyan nem olyan számban, mint hosszú évekkel ezelőtt, de azért csak befut egy-egy telefon olyanoktól, akik kölyköt szeretnének adni a gyereknek, meg a nagyinak, rokonnak.

Nagyon szeretném hinni, hogy az emberek irracionális viselkedéséért a jelenlegi bizonytalanság, a háború, illetve talán még a vírus hibáztatható.
Ellenkező esetben viszont nem kis probléma van.

Nem csendesedik az érdeklődés Frédi, a spániel iránt, akinek minden napra jutna három-négy kérője, jobbnál-jobb helyeket ajánlva neki.

Amióta az eszemet tudom, mindig voltak otthon kutyáink, persze akkor még más szemmel láttam az állattartást. Nekünk mindig keverékeink voltak, de egyszer volt egy dalmata jellegű kutyus is, akkoriban meg voltam bolondulva a 101 kiskutyáért.

Amikor Szegedre költöztem, és elkezdtem a menhelyen önkénteskedni, akkor már tisztán láttam, hogy számomra mennyire jelentéktelen a kutya fajtája. Ami számított, az a jelleme, semmi más. Na, nem mintha olyan sok fajtatiszta kutyával találkoztam volna a menhelyen.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, de valahogy az ember akkor szembesül valójában ezekkel a dolgokkal, ha már megtörténik.

Nem készültem búcsúbeszéddel, de sajnos kénytelen leszek megírni. 

Egy öreg kutyánál ez bármikor bekövetkezhet, mégis olyan rég élt már velünk, hogy elhihettük, hogy még sokáig így lesz. Annyiszor talpraállt!

Ég Veled, Huba!

Valahogy nálam szokássá vált a rég nálunk élő, menhelyen meghalt kutyákat a blogomban búcsúztatni. Ennyi a minimum, ami kijár nekik.