Kutyás blog

Ez alkalommal nem szeretnék hosszabb bevezetőt írni. Mondhatnám, hogy elfogytak a szavak. Csak sajnos volna miről írni, de a lényegen már nem változtat. Az emberek egyre bátrabban szinte mindent meg mernek tenni azokkal az élőlényekkel, akiket egykoron vállaltak. És hiába bűntetendő cselekmény az állatkínzás, állatelhagyás, az emberek nem félnek. Bár véleményem szerint ezek olyan dolgok, aminek létjogosultsága sem szabadna lennie, hiszen minden jóérzésű, normális embernek rendelkeznie kellene azzal a képességgel, hogy felfogja mi a rossz viselkedés

Amikor a naptárra nézek, akkor kissé mindig elcsodálkozom, hogy az új évet hétfővel kezdjük, mintha valóban egy új kezdet leetőségét rejtené magában. Bárcsak így volna!
De aztán, sajnos nincs új a nap alatt, most is ugyanúgy kezdődik az év eleje, ahogy szokott: a sok figyelemfelhívás ellenére sok kutya útnak indult a szilveszteri téboly miatt.

Ügy döntöttem, hogy az év utolsó blogját evezető nélkül írom meg. Beszélek egy kicsit erről az évről, illetve szót ejtek a hét aktuális eseményeiről. Természetesen középpontban továbbra is a felelőtlen állattartás lesz.

Elöljáróban az év vége másik aktuális témájáról, a tűzijatékról szerettem volna írni, és arról, hogy miként védjük meg kedvenceinket-bár a csapból is ez folyik, mégis szükség van rá.

A mondandómat azonban nem eresztem bő lére, mert sajnos a héten olyan dolgok történtek ismét, ami mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül. Ezekről az eseményekről a blogom aktuális részében fogok szót ejteni, most inkább a tűzijátékról írnék röviden, tömören.

Akkor most is, mint minden évben, megírom azt a blogot, amit azok az emberek olvasnak, akiknek nem szól, azok helyett, akiknek szól...
Nagyon sok kisgyermekes családnál szinte egész évben újra és újra felmerülő téma az élő állat. A gyerekek többségének minden vágya egy kisállat, amit előbb vagy utóbb ki is harcolnak maguknak madár, degu, kisegér, tengerimalac formájában. 

Hamarosan eljutunk az év utolsó blogjához úgy, hogy nem is annyira régen még azt mondogattuk, hogy új év, új lehetőségek. Ebben az évben sem történt csoda, Dunát lehetne rekeszteni a sok felelőtlen állattartóval. Bár szerintem szépen lassan javul az állatokhoz való  hozzáállás, sajnos ki kell egészítenem egy apró mondattal. A nagyvárosokban sokat javult az emberek hozzáállása. Az ott élők valahogy érzékenyebbek, segítőkszebben reagálnak a kóbor kutyákra. Sok esetben még a segítségüket is felajánlják, hogy a kutyus menhelyre tudjon kerülni.

Bevezető helyett most is inkább a menhelyi hétköznapokra összpontosítanék, mert leginkább ezek a hétköznapok uralják az életünket, a mindennapjainkat.

Ilyenkor télen mindig kicsit nehezebb. A csapokat téliesíteni kell. Reggel korán azonnal itatunk, pici meleg vizet öntünk a tálakba, hogy oldódjon a jég, ha esetleg befagy. A víz cseréig csak takarításkor jutnak el a dolgozók, de addig még sok a teendő: épületekben begyújtani, a kutyákat kiengedi a napi futtatáshoz, ellenőrizni, hogy mindenki jól van-e. A reggeli gyógyszerek kiosztása után az időseket, kölyköket, vékony kutyákat etetjük. Ezután indulhat csak a nap.

Az elmúlt hetekben többször előfordul, hogy nem emeltem ki egyetlen történetet sem, hanem kronológiai sorrendben írtam a blogot, és mutattam be a kutya sorsokat.  Ez legtöbbször azért van, mert nem tudok egyetlen történetet kiemelni a többi közül. Ez a hét aznban más volt, összeroppantam.

Sok olyan kutya él a menhelyen, aki hibátlan jellemmel rendelkezik: jól kijön más kutyákkal, szereti a gyerekeket, bújós, kedves, nyugodt, valahogy mégsem talál gazdira. Így volt ezzel Skála is, aki április óta várja nálunk az igazit, de eddig még csak érdeklődő sem volt rá, pedig kivételesen kedves kutya, a nyílt napon is többször benn volt a kutyasimogatóban. 
Örök talány, hogy miért ragadt így be a menhelyre, de nem is annyira régen egy "kedves" látogató megfejtette, hogy Skála miért nem talált még gazdira. 

Most éppen nagyon rossz lelkiállapotban fogok neki a blogomat készíteni. A 15 éves ttársam, Csibi, akit még 2 éves korában fogadtam örökbe a menhelyről, gyengélkedik. A gyógyulási esélyei jelenleg bizonytalanok, de ami biztos, hogy az utolsókig számíthat ránk.

Most éppen nagyon rossz lelkiállapotban fogok neki a blogomat készíteni. A 15 éves ttársam, Csibi, akit még 2 éves korában fogadtam örökbe a menhelyről, gyengélkedik. A gyógyulási esélyei jelenleg bizonytalanok, de ami biztos, hogy az utolsókig számíthat ránk.

Ez a hét ismét egy olyan hét volt, ami nem tette lehetővé a bevezető írását. Nem azért, mert nem volt miről írni, sokkal inkább azért, mert képtelen voltam egyetlen történetet kiemelni.

Nem tudom, hogy mi a szomorúbb. Egy idős menhelyi kutya távozása a földi létből, akinek sohasem adatott meg a család érzése? Vagy egy frissen beérkező kutya lelki traumája, akit elhagy a gazdája? Talán ezekre a kérdésekre nincsenek is válaszok.

Menhelyi munkánk során már sajnos volt alkalmunk olyan emberekkel beszélni, találkozni, akiket legszívesebben elkerülnénk. Arroganciájukkal, stílusukkal azt sugallják, hogy ők mindenki más felett állnak, még akkor is, ha a törvényt nem tartják be. 

Mondhatom, hogy már több mint egy évtizede aktívan tevékenykedem az állatvédelemben. Aki már mentett kutyát, vagy próbált segíteni, az tudja, hogy még a "sima ügyek" sem szoktak annyira simák lenni.

A chipes kutyát látszólag könnyű hazajuttatni, de mégis tele van a történet buktatókkal. A gazda elköltözött, továbbadta, nem akarja, de sorolhatnám napestig.

Már elég régóta adós vagyok egy búcsúbloggal egy olyan kutyának, aki ugyan nem itt halt meg a menhelyen, mégis megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.

Morzsa egy igazán különleges kutya volt, külsőleg és jellemre egyaránt. Pici tacskóláb, mellé hengeres bojlertest és egy kissé staffordos fejforma. Méretre is valahol a két fajta között helyezkedett el, úgyhogy sohasem tudtuk besorolni, hogy ő most voltaképp kistestű vagy közepes testű kutya.

Most ismét egy olyan blog következik, ahol hiányozni fog a bevezető rész. Ennek oka, hogy annyi minden történt, ráadásul éppen az egymást követő napokon, hogy úgy érzem jobban át tudom adni  a történetet, ha nem egy bevezetőben írom ki magamból. Ez a hét az utóbbi idők legnagyobb érzelmi hullámvasútjába vitt minket.

Ezen a héten egy kora reggeli órában tudtuk meg, hogy 5411 ember minket tartott érdemesnek arra, hogy a munkánkat támogassa! Szavakkal nem kifejezhető, hogy mekkora hálát és boldogságot érzünk!
Ez az összeg további támogatásokkal kiegészülve elegendő lehet ahhoz, hogy fedezzük a kiadásainkat a következő évre, valamint, hogy a tartozásaikat is rendezzük. Sajnos nem tudtunk még olyan évet kezdeni, ahol a szeptemberi, októberi hónap ne az adósségrendezésről szóljon.

A heti blogot ismét nem szokványos módon kezdem: a bevezetőt elhagyom, hogy inkább a napi eseményekre koncentrálhassak, és ne emeljek ki egyetlen témát sem.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban preferálom a bevezető helyett azt, hogy a napok legfontosabb témáját elemzem kissé hosszabban. Úgy érzem, hogy ezáltal az olvasókat talán egy picit közelebb hozom a menhelyi hangulathoz. Ráadásul így lehetőségem van több témát is egyszerre kiemelten kezelni. Ez a mostani blog is ilyen lesz.